Kőszegi Lajos | írások

2012. december 21.

Ha… – itt vagyunk

Ha össze tudnánk zsugorítani a Föld 7 milliárdnyi népességét egy pontosan 100 lelket számláló falura, akkor ebben a faluban a mai napon élne:

61 ázsiai, 12 európai, 8 észak-amerikai, 5 dél- és közép-amerikai, 13 afrikai, 1 óceániai,

52 ember lenne nő, 48 lenne férfi,

9 lenne munkaképtelen,

70 lenne színesbőrű, 30 lenne fehérbőrű,

32 lenne keresztény, 23 lenne muzlim, 15 hindu, 7 buddhista, 13 más vallású lenne, 10 pedig nem-vallásos,

89 lenne heteroszexuális, 11 lenne homoszexuális.

47 ember élne városban, 43 nélkülözi az alapvető higiéniát, 31 nélkülözi az egészséges ivóvizet, 80 él elégtelen lakáskörülmények között, 1 ember AIDS-beteg,

1 lenne majdnem halott, 1 lenne majdnem megszületett,

csak 7-en járnak középiskolába, 1 (igen: csak 1) rendelkezne felsőfokú végzettséggel, 10 rendelkezne számítógéppel.

6 ember birtokolná az egész bolygó gazdagságának 59 százalékát és mind a 6 az Egyesült Államokból származna.

Ha van pénzed a bankban, a tárcádban, és aprópénzed valahol egy edénykében…, akkor a világ gazdagjainak felső 30 százalékába tartozol.

18-an éheznek, s nap mint nap küzdenek az életben maradásért napi 1 dollárból, 52-en kevesebb, mint napi 2 dollárból próbálnak megélni, egy ember életben tartásához elég volna 8 dollár.

Ha van ennivalód a hűtőben, ruha a testeden, tető a fejed fölött, és egy hely, ahol nyugvóra hajthatod a fejed…, akkor gazdagabb vagy, mint a világ népességének 75 százaléka.

Ha még sosem élted át a háború veszélyét, a fogságba vetettség magányát, a kínzás gyötrelmét, vagy az éhezés szenvedését…, akkor megelőztél félmilliárd embert a világon. Ma 100 emberből 46 szenved vallási, faji, politikai üldöztetéstől.

Ha részt vehetsz egy egyházi összejövetelen a zaklatás, letartóztatás, kínzás vagy halálfélelem nélkül…, akkor áldottabb helyzetben vagy, mint 1 milliárd ember ezen a világon.

Ha élnek még és házasok a szüleid…, akkor nagyon ritka példány vagy.

Ha el tudod olvasni ezt az üzenetet, akkor kétszeresen áldott helyzetben vagy, mert valaki gondolt Rád, és még áldottabb helyzetben vagy, mint majdnem 1 milliárd ember ezen a bolygón, akik egyáltalán nem tudnak olvasni.

Ha ma reggel inkább egészségesen, mint betegen ébredtél fel…, akkor áldottabb helyzetben vagy, mint azok a milliók, akik nem fogják túlélni ezt a hetet.

Amikor ilyen kicsinyített vetületben tekintünk Világunkra, kiáltóan feltűnővé válik, hogy mekkora szükség van elfogadásra-odaadásra, felismerésre-megértésre és tanításra-tanulásra. Muszáj változnunk ahhoz, hogy jobb világot hagyjunk magunk után, mint amit kaptunk. Változnunk kell.

Ma, december 21-én, 12 óra 11 perckor elérkezik a Téli Napforduló. És gyertyát gyújtunk ekkor, hogy megerősítsük a Fény növekedését a világban. És invokáljuk magunkban a minden sejtünkben, minden érzésünkben és gondolatunkban felragyogó fényt. És megtartjuk ezt a növekvő és egyre tisztábbá váló Fénytestet. Beragyogjuk vele a Kárpát-medencét, Animus/Anima Carpatiensist, és mindenkit, akit itt az Ő testén és testéből él. Átöleljük egymást és megöleljük a megkínzott Földanya kifosztott testét és hálát adunk a fáknak, a virágoknak, az állatoknak és a csillagoknak. A Logoszfiúnak.

Te kicsi gyertyaláng,

segítsd a Napot visszatérni,

szememben ragyogj,

világítsd át pislákoló sejtjeim,

ébreszd fel alvó lelkemet,

változtasd elevenné a gondolatokat,

és most minden sejtem, minden érzésem,

és minden gondolatom

váljon fénylő gyémánt-testté

és egyesüljön mindenkivel örömben

Itt vagyunk 2012 nevezetes kollektív beavatási idejében-terében, fokozhatatlan áldásban, és most radikálisan ráfordulunk az Ébredés Útjára.

2012. november

A spirituális keresés vége

Ébredéseim sorában az első egy álom volt, pontosabban egy álomból riadtam fel: zuhanok egy véget nem érő zuhanásban egy fekete örvényben vagy végtelen tölcsérben, a félelem és tudatlanság energia-kígyója tekeri-feszíti keresztre lényemet, és rázkódva-zokogva ébredek, miközben vigasztalva ölel magához anyám. Ez egy visszatérő álom volt, de már régóta nincs meg ez az álom, és nincs meg az a félelem, de megvan az az ölelés, örökre velem marad ez az ölelés. Ebből az ébredésből egy kérdés, egy tudás, egy feladat fakad: át tudom-e adni az ölelést, az óvó és megnyugtató, örök biztonságot adó, szeretet-ölelést.

Ébredéseim sorában a második az első szerelmem első csókja volt, amikor a nyári "úttörő" táborban sátorban feküdt az ágyon, én pedig órákon át előtte térdeltem, míg érinteni mertem a kezét, míg végre megcsókoltam és megöleltem. Akkor – bár lehetetlen emlékezni a csókra – az egész ragyogó, édes és örökre titokzatos életet csókoltam, és az ő ajkán a teljes létezés lüktetett át, és még azon is túlról a létezést teremtő gyönyört csókolthattam vissza.

A harmadik ébredésem, lányom születése volt. Amikor először fogtam kezembe, és nem értettem, hogy honnan jön, hogyan keletkezhetett ez a kicsi lény a semmiből, aki már akkor egész volt, kész volt, és csupán hibáimat halmozhatom rá, pedig elég neki és főképp nekem, hogy ölelhetem.

Aztán jöttek újabb ébredések és ölelések, amelyek által érzékeim tapasztalatokkal telítődtek, érzékeim érzeketlenségeimmel szennyeződtek. S ha mindent, amit tapasztaltam, hallottam, olvastam, láttam, egyszer csak eldobhatnám, s ott maradhatnék teljesen üresen, akkor talán rájönnék egyszer, hogy nem Isten, nem az univerzum, nem a tenger a legnagyobb titok, hanem a másik ember.

Amit mondok, nem a Te tapasztalatod, de még csak nem is az Én tapasztalatom, hanem a számomra meg nem nyilvánultból érkező, bennem felvillanó, rajtam átszűrődő, torzuló manifesztációi az engem kilélegzőnek, aki általam tapasztal tudatosságom torzulásainak szabadságában..

Születésem egy engem szerető entitás kilélegzése, aki egy nálánál is nagyobb entitás kilélegzése, aki a nagyobb entitásnál is hatalmasabb megnevezhetetlennek a kilélegzése, aki… – s ezt a beláthatatlanul táguló sort nem tudom addig folytatni, hogy valaha is a végére jussak – e szavak az én kilélegzéseim.

Aki kilélegzett ugyanaz, aki majd be fog lélegezni – nem Isten, hanem felőlem nézve emberfölötti tulajdonságú és rendkívüli hatású entitás, aki abban is hasonlít rám, hogy őt is az ő „istene” lélegezte ki, de az ő „istene” sem Isten – mert belátható és beláthatatlan távolságban: nincs Isten, hanem mindenütt valamilyen szintről kilélegzett entitások: isteni-gyermekek, láthatóak és még-nem-láthatóak népesítik be a kozmoszt. Valamennyien, szabad ölelésben, istengyermekek vagyunk.

A lélegzet a rezdületlen tudatosság lélegzete, ez a beláthatatlan kozmikus Csendes óceán, az amiből vagyok, ez a szeretet és szabadság tartalom nélküli, differenciálatlan óceánja, amiben megfürödhet minden non-dualista bölcs.

A kilélegzett szó, szellem és lélek, ahogy testté válik. Ahogy a lélek életútja során szóvá válik. S ahogy a test tudattá ég. Életem, ez az eget füstölő fáklya.

Ahogy testem középpontja oly forróvá válik, mint a Föld középpontja, s ahogy a Föld középpontja oly a forróvá válik, mint a Nap középpontja.

A Logosz-Krisztus középpontjáról van Szó…

A fa vagy a dohány, ahogy ég, áldozatuk bemutatja, hogy a látható a láthatatlannal feltétel nélkül, teljes önátadásban hogyan válik eggyé.

Ölelésem a szeretet kicsiny kis tüze. Átölelni egy fát, átölelni egy állatot, megölelni a másik embert. Ölelni a titkot. Ez lehet a spirituális keresés vége.

Buddha a megvilágosodás nyolcvannégyezer fokát, ajtaját, dharmáját tanította – ennyi hajnal és reggel, ennyi ébredés egy élet során nincsen adva az embernek. Vissza kell jönnöm, és tanulni tovább. Még mielőtt felébredtem volna, úgy éreztem, hogy a felébredés nem lesz elegendő. Minden tisztelet azoknak, akik elérték a megvilágosodást. Leborulok azok előtt, akik azonnal hazaértek. De nem mehetek még haza, még nem ébredhetek fel. Még nem lélegeztem ki magamból minden lélegzetet, még nincs mit hazavinnem, még meg kell ölelnem minden másik embert. Még meg kell ölelni azokat, akik még az úton vannak, toporognak, eltévedtek. Ehhez a mindent átölelő öleléshez kell ez a szolid tudás és tengernyi tudatosság. Ezt a szolid tudást viszem majd haza, hogy megtanultam ölelni, és megöleltelek. Nem én ölellek, hanem Ő a Logosz-Krisztus, aki kilélegzett...

2012. október

Négy menekítő meghívás

„Ereszd neki sarlódat és arass,

mert eljött az aratás ideje,

és a vetés már érett a földön.”

(Jelenések Könyve 14,15)

Az elmúlt hónapokban és hetekben kemény kutatást folytattam, a legcsekélyebb utalások és nyomok alapján, egy aktuálisan teljes és rejtett tudás után, amely az ember (mindannyiunk) átfogó tudása arról, hogy mi a gyökerünk, feladatunk és célunk itt és most és mindenhol és mindig. A tudások káoszában találtam négyirányú iránytűt, és ez itt van, megkaptuk vagy lehet, hogy visszakaptuk, és most megosztom minden tudáséhezővel ezt a tudáskenyeret. Sorsfelvilágosító és sorsfordító, tudat-átalakító tanítások ezek.

Négy egybehangzó, és súlyosan aktuális tanítás: Dubravszky László, Jan van Rijckenborgh, Rejtett Kéz és RÉ. Kettő emberi szellemmel elért-kikutatott-megtapasztalt és kettő emberentúli. Négy könyv, négy megszólalás, amely megadhatja az ember (mindannyiunk) szellemi koordinátáit a jelen formaözönében. Négy rendkívüli közlés, négy támaszték, értékelésük nem feladatunk, ugyanakkor e tanítások megismerése segíthet kialakítani alapállásunkat ebben a kritikus időben.

1. Dubravszky László (1905-1999) 54 éven keresztül foglalkozott behatóan antropozófiával, s nemcsak az elmélet tanulmányozásával, hanem meditációval és asztrozófiával. A legnagyobb érdeme, hogy Steiner 12 könyvét és 6000 előadását korának homályától kitisztította, mai egyszerű és konkrét lélegzetté alakította. Megdöbbentően száraz, ahogy ír, de ez a rezgés mégis szenvedélyesen tárgyilagos. Nem akar segíteni. Többet akar... Ha Dubravszky nem végezte volna el az antropozófia kitisztítását és esszenciálását, akkor Steiner tanításait mint áttekinthetetlent és feldolgozhatatlant kidobhatnánk. Dubravszky azt mondja, hogy aki megszerezi az okkult tudomány kapujának a bejárati kulcsait, a világ és a saját életének, az ember feladatának és céljának egészen más, sokkal magasabb rendű szempontból való szemléletéhez jut, mint a mai kor művelt embere, az átlagról nem is beszélve: „s ha nem áll meg a kezdeti fokon, akkor nagy kozmikus perspektívák és horizontok nyílnak meg előtte, és egyre tisztábban érzi, sőt átéli, hogy nem tehetetlen porszem, hanem kozmikus lény, a Kozmosz tagja, akiben óriási erők szunnyadnak és tőle magától függ, hogy ezeket az erőket hogyan bontakoztatja ki…”

2. Jan van Rijckenborgh (1896-1968) alapította a Lectorium Rosicrucianumot mint „gnosztikus Szellemi Iskolát”, amely a gnosztikus rózsakeresztesség legdifferenciáltabb nyilvános tanítása, az ember mirokozmoszának kifinomult tudása. Rijckenborgh emberben végbemenő általános reformációra szólít fel, mert csak ez vezethet a társadalom megváltozásához is. Könyveiben a belső utat hétszeres ösvénynek ábrázolja. Az önbeavatás gyakorlati útja ez, amely az önismeret alapján tökéletes életmegújuláshoz vezet. Könyveivel folytathatjuk azt az alapozást, amit Steiner-Dubravszky a makrokozmikus távlatokról körvonalaz, s ami emberi tudás iskolázásával elérhető, mindezt Rijckenborgh mikrokozmikus mélységekbe nyitja tovább... (Rijckenborghnak nincs szétáradó tanításait szisztematizáló Dubravszkyja.)

3. Rejtett Kéz azt mondja, hogy luciferi-csoportjának-családjának az a feladata, hogy "becsapja" az embert, azzal, hogy az ember számára (számunkra) szenvedést teremt, azért, hogy az ember kilépjen (kilépjünk) a szenvedésből. Rejtett Kéz mondja: „nekünk negatívnak kell lennünk. Ez az amiért ide lettünk küldve. Ez a mi szerződésünk/egyezségünk és ez mindig segíteni fog titeket... Negatívnak lenni nagyon nehéz nekünk, nem a fizikai szinten (a karakterek, amiket játszunk, élvezik a szerepüket, mert erre lettek programozva), de spirituális szinten ez nehéz. Mi meghaladtuk az alacsony negatív rezgésű korszakokat már korábban. Mi vagyunk a Fény és mi vagyunk a Szeretet. Ez nagyon nehéz dolog spirituálisan, hogy negativitást teremtsünk, de megcsináljuk azért, mert szeretünk titeket, és a ti magasabb javatokat szolgálja végül. Mondhatjátok, hogy ez a mi Áldozatunk amit tettünk/teszünk azért, hogy az Egy Végtelen Teremtő szolgája legyünk, és nektek is Testvéreink az Egységben. Emlékezz, mi mindannyian csak egy nagy régi játék miatt vagyunk itt, ahol beleegyeztünk abba, hogy elfelejtjük valójában kik is vagyunk, és az emlékezésben talán megtaláljuk egymást még egyszer újra, és ismét tudni fogjuk hogy Egyek vagyunk.” Látható, hogy Rejtett Kéz tanítása önmagában csak bizalommal és bizonyos paradox hittel volna fogható. Mivel (emberentúli tanítása) luciferi közlés-paradoxon, azaz nem tudjuk, hogy igaz vagy hamis, ezért e tanítás önmagát számolná föl, hogyha nem volnánk képesek kétség- és félelemmentes emberi tudás és tapasztalat körébe vonni, ezért a luciferi közlés Steiner-Dubravszky (és Rijckenborgh) emberi tanítások alapozása nélkül számunkra gyökértelen.

4. A negyedik RÉ tanítása, amelyre "Rejtett Kéz" azt mondja: "ez a legpontosabb nyilvános információ, ami jelenleg a Földön elérhető". Ré minden atomot, lényt, embert, Jahvét (beleértve a szeretetet és a fényt) az Egység Törvénye torzulásának (distortion) nevez. A torzulás azt jelenti, hogy lényünk és tudásunk az Egy különböző szintű származéka, torzult része. Ré a dualitás kifejeződéseként fény/szeretet- és szeretet/fényről, valamint tanítás/tanulás- és tanulás/tanításról szól, amelyek nincsenek külön, hanem egymást feltételező kiegyenlítettségben. A Földön és minden bolygón, amire harmadik dimenzióbeli élet költözik, alapvetően 3 ciklusból áll a fejlődés útja. Egy ilyen ciklus hossza mintegy 25-26 ezer földi év (1 precessziós év). A ciklus végén lehetőség van a megvilágosodásra, pontosabban, akkor történik egy mérés, ami meghatározza, ki az, aki továbblép a következő fejlődési szakaszba, jelen esetben a negyedik dimenzióba. Ré ezt az eseményt aratásnak hívja. Ekkor általában 10 százalék körüli azok aránya, akik megvilágosodnak, a másodikban 60 százalék körüli szokott lenni. A Föld ettől eltérő eset. A Föld rendkívüli kísérlet arra, hogy egy ilyen vegyes társaság hogyan jut el újra a megvilágosodásig. A Földön nagyon alacsony az eddig megvilágosultak száma: az első ciklusban senki sem, a másodikban csak 150 lélek világosodott meg. A harmadik ciklusnak most van vége. Ahhoz, hogy valaki továbbléphessen, legalább 51 százalékban a másokat segítő úton kell járnia. A Földet hamarosan a másokat segítők fogják lakni. Ez a mérés-megmérettetés: aratás most folyik és jelenleg tetőzik.

Ez a tudás, ami e négy irányból összeálló (emberi makro- és mikrokozmikus, emberentúli kényszerítő és segítő) eleven tudás, olyan illúzió, amely számol önmagával, mint illúzióval, ugyanakkor ez az önmagunkban felvillanó torzult valóság fénye, ám ebből az elkülönült hétmilliárdnyi földi nézőpontunk fokozódó torzulásából nézve olyan valóságtöredék, amelynek belátása vagy felfogása számunkra csaknem reménytelenül elérhetetlen. Csoda már az, ha valaki közülünk olvashatja ezt a négy megszólalást, amely kimenekíthet jelenlegi tudat-torzulásunkból. Ezekben a könyvekben – legyen az emberi vagy emberentúli tanítás – Önmagam szólok önmagamhoz. Mert kétféle módon világosíthatom föl önmagamat: belülről vagy kívülről szólok hozzám. A belső út az a nyílegyenes ösvény, amelyen az advaita és dzogcsen mesterek példája jár előttem, amelyben megtalálom az önmagamat megfigyelő megfigyelhetetlent. A külső út, amelyben a legmagasabb szintű tanításokban oldódik fel elkülönült önmagam, amikor fölismerem önmagamat mindenben. Most erről, a külső tanítások végtelen fényében való feloldódás esélyéről van szó. Ez az esély olyan rendkívüli, hogy Te, aki most az esélyedhez – az emberi és emberentúli tanításokhoz – elvezető bevezetést olvasod, könnyen félreértheted és magadtól eltorlaszolhatod. Ezért ne legyen nagyobb hangsúly mindezen, mint lélegzeteden.

Itt van ez a négy könyv, amelyek sürgős ön-felvilágosításunk lehetőségei ebben a kritikus időben. Amit ide tártam, annak jelentőségét tovább nem magyarázhatom. Már ez is határátlépés.

2012. szeptember

Szolid tudás

Köszönöm, azt írod: „az ember (mindannyiunk) gyökere a szolid tudás” (Várhegyi Miklós). Megrendít szavad, s napok óta ízlelem, és kérdezem: hol van a szolid tudás, nem találom, még párját sem látom. Minden tanítás és írás egyben fenyegetés, minden megszólalás egyben kondicionálás, még az a biztatás is, hogy ne csupán hallgassam, hanem tapasztaljam. Minden néma tanítás, még a csönd is, egyben követelés. Nem baj, lelkesedve hallgatok, vagy olvasom, amit éppen olvasok, legyen az „igaz tudás”, „hiteles tudás”, „szerény tudás”, „hallgatólagos tudás”, „csöndes tudás”, „spirituális tudás” vagy „minden-tudás”. Nem ragadva a nyelvhez (például a 'gnózis'-hoz, e női szóhoz, de örökre hipnotizálva a megfejthetetlen a nőitől), ugyanis szavak nem jutnak eszembe azonnal, hanem csak azután, hogy már nincs kinek adni.

Az emberi forma megnyilvánulásában, az élet-tevékenységben háromféle módon lehetünk tisztán jelen: 1. szemlélni-megismerni-megnevezni a világot és fénybe borítani; 2. alakítani-alkotni-teremteni a világot és édenné finomítani, 3. meghallgatni-segíteni-átölelni a világ mélyén reszkető lelkeket és megvigasztalni. Mindhárom (megismerő-alakító-segítő) jelenlét csak teljes felelősségben valósítható meg. Felelős vagyok mindenért és mindenkiért. Ha elmém elcsendesedik, akkor megjelenhetek a csönd teljességében, a tér-tudat-üdv szavakkal is alig kifejezhető nem-kettősségében fölébredhet az én-vagyok érzése, a megfigyelt megfigyelő választás nélküli állapotában vagyok, amelyben minden benne van.

Ha erőlködés és akarás nélkül a figyelem éber állapotában maradok, ahol csak ámulva nézem a finom energiákat, és ha folyton tudatában vagyok minden sejtemnek, az egész energiamezőmnek, akkor a külső világ ingereire történő mechanikus válaszaim leállnak, és érezni kezdem minden lény szívdobbanását. Hallom a kövek néma és fájdalmas kiáltását, látom a fák élő nedveinek állhatatos áramlását, megérzem az állatok szeretetéhes állapotát, és beléphetek a „másik” ember lélek-középpontjába, egyszerre minden középpontba, ahonnan milliárd világegyetem nyílik.

A női fizikai test körül egy finomabb energiájú, éteri test vibrál, amely a női fizikai test tökéletes párja, férfi formájú finomtest, aki folyamatosan átöleli a női fizikai testét. A férfi fizikai test körül női formájú finomtest rezeg, aki elmondhatatlan gyönyörűségben öleli át a férfi fizikai testét, ez az androgynos. Ha valakinek a fizikai testét egy olyan emberlény öleli át, akinek fizikai teste a tökéletesnél is jobban illik a finomtesti formába, akkor önmagát azonnal megtalálja abban az ölelésben. Ha a fizikai test öleli csupán a fizikai testet, akkor durva távolodás történik a szakrális öleléstől. Ha étertested öleli meg a másik lény finomtestét, akkor, ha nem is tökéletes, ám szakrális ölelés jöhet létre. Hogyan ölelhetsz finomtesteddel – mivel finomtested a finomabb és durvább szellemi energiák (gondolatok, érzelmek, belső beszéd) finom-érzékszerveit hordja, ezért belső beszéddel, mantrával megölelhető. Finomtestet ölelő belső mantra akkor jut el a másikhoz tisztán, ha nem közvetlenül, hanem az isteni szűrön át küldöd, ezért nem is a másik finom testének mondod, hanem az isteninek, aki majd olyan módon kézbesíti, hogy az minden képzeletet felülmúló örömet teremt.

A szolid tudás a fátyol fellebbentése, a női nem-érzéki ölelése, az emberi bölcsesség (a nem vurgális, önmagával szemben eretnek, mélyen felkavaró anthroposophia-psychosophia-pneumatosophia) – az ember gyökere. Az ember ma egyszerre érezheti és élheti át a teremtésben lüktető gyökerét és az egyre fényesebben ragyogó felelősség-koronáját. A szolid tudásban gondolatfelhőink viharos mozgása lelassul majd leáll, az önhipnotizáló gondolatszemek szétoszlanak és átalakulnak a szabadság és szeretet fényszemcséivé, ez az önbeavatás, életünk csendesen sugározni kezd, áttetszően és alig észrevehetően bevilágítja az életteret.

Köszönöm, azt írod: „soha nem leszek képes teljesen érthető lenni, még a magam számára sem, de hát ilyenek a világi dolgok.” (Várhegyi Miklós) Lám, amit egymásnak írunk, látszólag nem érthető, természetesen rövid leveleinken, az íráson túl, a mélyben, a háttérben él és érik a megértés, olykor a megtérés, azzal, hogy hozzá érsz a szívemhez. A szolid tudás óriási téma, és nincs neki irodalma, csupán néhány halvány alakja. Anélkül, hogy leírnám, vagy megfogni próbálnám, értem és érzem, hogy a szolid tudás a tudás hegyi hierarchiájában a hegyeken túl van... Anélkül, hogy definiálnád, a szolid tudásról azt írod:

„…végülis ezen dolgoztam mindig, hogy megtaláljam ezt a fajta gondolkodást. ez egy egészen magas szint (vagy legalábbis más szint) ahhoz képest, mint amikor az ember erőlködik, próbálkozik, újra és újra nekifut, és persze lesz egy kis földhözragadt eredmény, ami nem kapcsolódik az ember gyökereihez… az utóbbi húsz évben egy hihetetlen szellemi pezsgés indult meg a világban, ami kapcsán az emberi értékek, és a különböző súlypontok helye teljesen átrendeződött. az ember őstörténetével (és egyéb területekkel) kapcsolatban olyan felfedezések és elképzelések születtek (és persze születnek folyamatosan), ami megváltoztat minden eddig lehetséges kérdés- és problémafelvetést… az már látható, hogy a régi megalvadt egzisztenciák ezzel súlytalanná válnak, és az ember számára egyáltalán fontos pontok áthelyeződtek (a testben, a lélekben és a szellemben is).”

„az utóbbi időben olyan kutatások, felfedezések születtek, olyan szilárd tények merültek föl, ahogy említettem, ami alapján kiderült, hogy ami eddig mítosznak stb. tűnt, az az ember valóságos és konkrét útja, feladata és célja. hosszú és fáradtságos út ez, nem is egyszerű, de a stabil alap megszerzése után egyre mélyebbre és mélyebbre vezet.”

Nem szólíthatom meg a középpontodat, mert hogyan szólíthatnám meg azt a helyet, ahol vagyok, aki vagyok. Egész életemben a nem-másikat keresem, a Kikutathatatlant, a Megfigyelhetetlent, a Megnevezhetetlent, az Elképzelhetetlent, a Kimondhatatlant, aki valójában én vagyok. Ehhez az út a szolid tudás: nem akadályává válni a lét áramlásának. A szavak, eltévedt madarak vagy halak, földi értelmetlenségükből föltámadnak, életre kel mély és osztatlan jelentésük, valódi és igazi életük, a Csönd óceánjában úszkálnak, mint a szolid tudás eleven halai, s alig várják, hogy velük ússzunk. Amikor kimondom eleven rezgésben, a szolid tudásban megtalált szót, olyan az, mint amikor az univerzum kimond egy csillagot.

2012. augusztus-szeptember

Elefántháton

nincs mit mondanom

Az Elefánt az Óm (Aum) őshang szótlan szimbóluma – omkārasvarūpa = Aum-forma. Az Ártatlanság-gyökércsakra táplálója és védelmezője. A Bölcsesség szelleme. Magányos és erős, éber és szerencseosztó. Visszatérő álmomban – lehet, hogy álmodásban – elefántháton fokozhatatlan gyorsasággal dübörgünk át a földön, rohanunk, de nem háborúba, hanem valahová segítséget nyújtani. Az „Elefántháton” háromsoros szövegeit főképp a talált képek inspirálják, persze van olyan is, amikor sorok keresik képeiket. Felajánlások, a töprengés játékai. Az Aum-hang három betűje a három tudatállapotot (hétköznapi ébrenlét-állapotát, az álom-állapotát, álomtalan-alvás-állapotát) vagy a három (a durva-anyagi, finom-anyagi és a finomabb szintű) testet jelképezi. Az gyökér-mantra negyedik, legkifinomultabb szintje azonban hangtalan, formátlan, meghatározhatatlan. Az „Elefántháton” eljuthatsz: oda…

Elhoztam az eredeti, Tiszta Földet,

Buddha végtelen együttérzését,

egy virágzásból öt magot, a spontán tűz szirmait.

Ha megérzed gyermekben, elefántban Istent,

a leboruló fűben, mert minden fű jó,

te vagy az örömben hullámzó hegedűszó.

Öt szerzetes felment a mennybe,

keresték-kérdezték: hová tűntek a fecskék?

az ötödik évszakban megjönnek csendbe’.

Életed legyen nyitott könyv,

nem baj ha rácseppen egy-egy könny,

olvasd, éld azt, amit a szívedbe írtam.

Vándoroltam életeim rengetegében,

ha annyi ember voltam, senki sem vagyok,

hiszen elfér minden a pillanat kicsiny kelyhében.

Tűzoltó vagy katona…?

Azt mondod: vigyázzak arcomra,

hogyan legyek, minden gyermek apja.

Igyál egy kortyot az élet vizéből,

ne gyűjtsd edényedbe életed hamvait,

lásd csészéd tükrében az ég kapuit.

Kedvesem azt mondta: nem vagyok Isten,

meglepődve néztem gyönyörű szemében

megcsillanó önarcképem.

9a.

Állj meg egyszer a formáló folyóban,

ahogy körülvesz ezer áramló szándék - ajándék,

tanúja vagy: a világegyetem örök örvénylő játék.

9b.

Állítsd meg a Káosz formátlan folyamát,

hallod halkul a csobogás, várj még,

s megérzed: a Kozmosz örvénylő játék.

10.

Imámban – hallgattál. Medi-óceánban – hallgattalak.

Voltam én és voltál a nem-Én, ám végül a falak

az én vagyok érzésén túl leomlanak.

11.

Csónakod úszik forrástól tengerig,

vágtat viharban, gyógyít gyönyörben,

veled vagyok, várlak a csöndkikötőben.

12.

Ítéletet tarthatnánk az emberek fölött,

de inkább őrizzük álmukat,

reményen túl hűs harmat mögött.

13.

Nem kérek semmit tőled, csoda vagy,

arcod-alakod belőlem fakad,

várom, hogy rám bízd teljesen önmagad.

14.

Az őshang isteni csöndalakja,

aki az ecsetet és tollat kezedbe rakja,

hátát hátadnak adja – Ganesha.

15.

Minden születés, gondolat, tett – kockadobás,

mindig hetest dobsz, szállj katicabogár,

alul az élet ára, felül az égi tartozás.

16.

Minden gyöngycsepp járt már a mennyben,

templom-tested fürödjön fényörömben,

gyémánt a lelked ámuló csöndben.

17.

A tükörben önmagamat felismerem,

tűzben-vízben, földben-égben „én vagyok” a szer-elem,

önmagamat nem-látó teremtő Isten-szem.

18.

Testvérek vagyunk, életre-halálra,

lábamon rabszolga-elméd lánca,

gyere, megtanítalak a szeretet-táncra.

19.

Csillagszemből hozzád szálltam,

hóhegyeké vált a szárnyam,

mikor újból kinőnek, elhagyom a Földet.

20a.

Álmában majd rám talál, fénylőn hozzám búj,

kérdező kezével könyörgőn rám borul:

"Azt álmodtam, csókomból nem lesz háború."

20b.

Álmodban fénylőn rám borulsz,

remegve kérdőn hozzám bújsz:

„Csókomból nem lesz háború…”

21.

Kerestelek a kereszten, imákban és templomokban,

hegyen-völgyön, képen-könyvben, dallamokban,

míg meg nem találtalak palotádban: szívem-romjaiban.

22.

Letérdelni a végső titok kapujában,

eldobni könyvek kulcsát, bölcsek kövét,

elindulni a belső fényösvény csöndjén.

23.

Hosszú álomban vagy köznapi tudattal várod,

a mélyalvás tisztaságú jelenvalóságot –

én éber szemmel alszom, ha lehunyom: látok.

24.

Miattuk jöttem hozzájuk hajolva a Földre,

ideszöktek Isten országából, hogy tanítsanak,

hogy szépségükkel és illatukkal haza hívjanak.

25.

Bocsáss meg a koldusok-királyok kínlódó országának,

bocsásd meg ellenségeim ellenségének: elménknek,

hogy közülünk senki sem világosodott még meg.

26.

Csak annyi grammnyi szenvedés, veszteség érhet,

amennyi a bánat sivatagából kiűző tűzként éget,

hogy fájdalmad változtasson át örömmé téged.

27.

Mondd, miért kék a tenger, miért sós, miért szép?

Ura az ég, s Ő a benned bujkáló könny és vér.

Ringató átjáró: a lét látó-határából hullámzó fény.

28.

Templom a test, a kegyelem háza, hol álmodva élek,

vigasz virágzik, árad áldás, a hála lépcsőjén lépdelek

meg-megállva, az élet királyát szolgává koronázva.

29.

Senki nem tud úgy ölébe ölelne, vagy nem mer,

mindenütt megérint, életem súlyát kioltja, fölemel,

áramoljon hozzád hűs kékség, egy kortynyi tenger.

30.

Erdők, ti lélekzetadó katedrálisok, még maradjatok,

irtásokon keresem a tudás és élet fáit, a menedéket,

a Föld és Ég között szeretet áramló utolsó oszlopot.

31.

Nem alá zuhantam, hanem születésemet szívem akarta,

a régi hídon jöttem, és lehet, a kozmosz is összeomlana,

ha a bölcs kövek romjait az együttérzés össze nem tartja.

32.

Tudatom húrja, ha jól feszül a létöröm-őshangra,

ha csak egy húron pendülök Istenre hangolva,

életem felhői szétoszlanak madárdallamokba.

33.

Hol az alkony és a hajnal ragyogva összenevet,

állj a határok hátán – egyensúlyozva lehet,

minden képzeletet felülmúló békét kívánok neked.

34.

A színek: fényhercegek, árny-alattban szívük árva,

napfonatuk ég kapuja, lélek hídja, arkangyal szárnya,

ívén haladva felcsillan testünk szent szivárványa.

35.

Azt hittem odakint vár virágzó világom,

három király őrzi kincsem idebent: isteni országom,

s letérdelve köszöntik örök ártatlanságom.

36.

Az ember gyökere túl van az égbe növő földi fákon,

túl a tápláló fényvirág-gyökéren, csönd-simogatáson,

innen a felfoghatatlan finomságú áldott ormányon.

37.

Álmunk hasadékába beszűrődött a kérő kiáltás,

hogy térjünk vissza a kezdethez, hol nincs világváltás,

ahol minden reményen túl én vagyok te az áldás.

38.

Földi fénytestben égi párod megtalálod,

ha a hetedik érzéket követi találkozásod,

– a tiszta ölelésben nincs-kettő szívdobbanásod.

39.

Elhagytad a leomló partok borzalmas biztonságát,

az örvénylő félelem csak emlék túl rosszon és a jón,

életed élve élvezni kezded azt átkelést a folyón.

40.

Az égi arcok végig itt voltak velem,

csönded hűsége volt az ötödik elem,

az utolsó mesében majd hazaviszem.

41.

Tudatom születése óta tudom: szeretlek,

sajnálom súlyommal rád nehezedek, bocsáss meg,

köszönöm, hogy az Én békéjében itt lehetek.

42.

A formák buborékjai eltűnnek

a folyton kezdődő világ végén,

várlak a tér kimeríthetetlen fényes szélén.

43.

Lótusz a mocsárban, arany a sárban,

fényszál köt össze a szemvillanásban,

átölel csöndem az önátadásban.

44.

The stardust is heavy light

the light is visible soul

the soul is God's mirror...

45.

Elporlik a fájdalom, mint a kő,

árnyékomban a fű újra kinő,

Agnus Dei! az áldozatra mindig itt az idő.

46.

Láthatatlan koronád alatt áldott hajszálaidat

az aggodalom és az aranyló Nap fehérre festi,

szülj gyermeket ki a káosz Angyalát is megmenti.

47.

Amíg elméd egy elkényeztetett gyerek,

addig könny és kín a részed, mert üdvöd

a választás nélküli tiszta tudatból ered.

48.

Ábel: ismerd meg a Földet!

Káin: alakítsd át a Földet!

Föld: táplállak, ne ölj meg!

49.

Azért vagyok ilyen esetlen, hogy ne félj,

azért növök nagyra, hogy felnézhess,

ezért jöttem, hogy megszelídítselek.

50.

Ha egy lépést teszel a világosságba,

akkor akik „visszamaradnak” a világba’,

azoknak még sötétebb lesz a valósága.

2012. július

A Szépség már nem lakik itt

Tudom, hová megyek.

Járt előttem valaki.

A Szépség a Semmi kezdete.

Ahonnan kinéz az Angyal.

Én voltam - vagyok az...

Megyek, időben szóltam

Halálom előtt történt, hogy pontosan mikor, ezt nehéz volna onnan megmondani, de bizonyos, hogy előtte történt, mivel ’énmagam’ adtam róla hírt. A július első forró hetét édesanyámnál töltöttem, aki egy reggel kertjéből egy alig pihegő madárkával a tenyerén fordult felém, azt mondta, már megitatta, de most mit tegyen. Rémülten csak annyit tudtam szólni, hogy hagyja békén, majd megpillantva a lágy pihékből menekülő kicsinyke lelket, láttam, hogy itt van a jel, ez itt a vég, nem csupán egy madáré, hanem az egész világé. Aztán a televíziók hipnózisával kúráltuk megrémült elménket, el a madárka utolsó szívdobbanásától minél messzebbre, a forróság bugyraitól is menekülve a nyilvánvaló elől, hogy tömegkultúránk és ostoba kényelmünk, a kény-elme célja a tudatvesztés beállítása anélkül, hogy a tudatunk tudna róla. A reménytelenség halott birodalmainak kora óta tartó, és korunkban, a láthatatlan rabszolgatartó birodalmak korában kibontakozó művelet fenntartása, a kollektív tudatvesztés egyre több verejtékbe és pénzbe került, és erre egy őrületes globális nagyüzem alakult ki, parlamentnek álcázott sufnik fölött behálózva és lebéklyózva önmagunkat. Ez a tudatvesztéses állapot egy törékeny és látszólagos állandóságérzetet jelentett egy vibráló világban, ami a viszonyok legalább feltételes bizonyosságának a képzetét reinkarnálta nap mint nap újra. Anyám hallgatása a madárról nem az a csönd volt, amibe a madárka másnap reggelre örökre visszatért. Nem tudom mi fájt jobban, az, hogy nem tettem valami nyilvánvalót, imádkozó tenyerembe vehettem volna őt remegve, vagy az, hogy a közöny káosza nagyobb volt szívemben a világegyetemnél. Nem tudtam, hogy az a madár az utolsó Angyal.

Ha egyszer majd a Sarkcsillag felé nézel, akár Benalmádenából vagy a Soós-öbölből, vagy ez idő szerint Monopoliból, akkor Duinónál éppen megtalálsz. Mert visszamentem oda, ahol már voltam. Két harangszó közötti hallgatásban, ott vártam rád. Miközben kerestem azt a perspektívát, amit Rilke láthatott, azon töprengtem, honnan veszem a bátorságot, hogy a tengerbe omló sziklák szépségének formájáról, egyáltalán bármilyen formáról valami igazságot, igazságformát kimondhatok. A formák, bármily szépek, vagy a szépség alsóbb fokozataiban bármilyen „rútak” és „iszonyatosak” is legyenek, mind eltűnnek, nézőpontommal együtt. Elkezdtem figyelni tehát nézőpontomat. Az első megdöbbentő felfedezés az volt, hogy nem nézőpontom fedezi föl Duino ösvényét, hanem az ösvény fedez föl engem, s ha nem lenne oly könnyű, azt mondhatnám, hogy az egész (az ég-ész) vesz szemügyre, mintegy „visszanéz” rám. A második fölismerés pedig az volt, ahogy a benső zajt elnémító sziklazuhatagos tengerpart és az égbe olvadó távlat megállított, úgy a bennem növekvő csöndben, közvetlenül a testemben, valahol azonnal a szívem alatti pontban megjelent az eddig nem tapasztalt figyelem, ami mindig is ott volt. Nem én néztem onnan, hanem minden oda nézett. Ám az egészben még mindig lappangott valami kettősség, a mulandó Mindenség figyeli édeni-pokoli Énem foszladozó határait, személyiségem jól kondicionált országán keresztül egy kicsinyke ponton át kitör a Szép. A Teljesség formája az: amit ez a pillanat éppen fölvesz. Mikor felejtettem el, hogy Isten küldött?

Az ösvényen járni és élvezni, hogy a tenger, a sziklák, a fenyők, a szél – mindez itt kívül: a benső Szép. Nem ismerhetném, ha nem látta volna a látó, és elégiáival, a látással nem jelölte volna meg örökre. A duinói part fölött Rilke, az európai Avalokitésvara, egyedül áll a magasba szökkenő nagy kék hal fején az égen, kezében fehér porcelánváza, félig sötétkék vízzel, másik kezében fűzfaágból metszett toll. Lába alatt a tenger és a föld nyugodt, a fűzfavesszővel pedig tintát cseppent a földre. Esőt. Minden csepp egy írásjel. A perszóna jelentéktelenségéből a szubjektum felhőibe emelkedő költő így írja a belátás és vigasz érzékeken túli elégiáit felettünk, amelyeket elnyel tudatlanságtól kábult elménk, szomjazó lelkünk megállíthatatlanul növekvő sivataga. Olvasni annyi mint szomjat oltani. Ha a tudatosság fodrai visszasimulnak a tudat tengerében, ahogy szétoszlik a fény láthatatlanul a térben, úgy oldódik fel minden csepp szó a csöndben. Csendes eső dudorászik, szemünkben a könny virágzik. Könnyvirág. Magod honnan hullt? Minden virág gyönyörű. Köszönöm, hogy kertnek választottál. Ezek a földre hulló cseppek tanítanak. Az élet ott kezdődik, ahol elfogynak a belső szavak.

A törékeny madártest lélek nélkül fekszik kiterítve. Tolla, pihéi borzasan szanaszét gyűrődnek, eltűnt az a remegő lüktetés, az a fénylő ragyogás. Szép a halott is, mert minden atom Szent. Az is, aki önmagára maradt. De hová tűnt e fényatomokból a Szép Szent áramlása, a részekből az Egész, a kicsi szolgák mellől az Úr? Visszament a merengések káprázatképein át, a látható világ kiterjesztésein át, a túlon-túlin át, a meditációk mélyedésein és repedésein át hirtelen visszaszivárgott a valóban láthatatlanba, az emberi elme nézőpontjainak innenső, föltárhatatlan oldalára. Ahonnan nézlek. A Szép eltűnt oda, ahová semmilyen forma nem követheti, ahová az utolsó Angyal száll. A tengeren egy toll táncol rendületlenül. Honnan nézzelek?

2012. június

F. J. avagy a világosság küszöbén

Látom megrendítő tanácstalanságodat, s lehet, hogy nem nyugtat meg az a tudat: mindannyian ugyanazt éljük át. Én-Ulyssesünk nem találja "helyét" nappali tudatunk összkomfortos tereiben, vagy megvalósulatlan vágyaink fájdalomköreiben, vagy megvalósult vágyaink sivatagában, ugyanakkor Ulysses-énünk végre ráfókuszálhat az aranycsináláson keresztül a szétáradó öneltűnésére... A középpontot mindig újra teremtő megszelídített örvényben, észrevétlen aranycsinálásban: FORGÁSban... Minden jel örömmel meglep és arra vall, hogy egyre többen, ezrek-százezrek állnak az arannyá-válás, a megvilágosodás küszöbén.

F. J.-vel ugyanabban a kisvárosban születtünk és nevelődtünk, az általános- és a középiskolában, majd a főiskolán is párhuzamos osztályokba jártunk. Kapcsolatunk jelentéktelen volt, útjaink sohasem voltak közösek, nem kerestük egymást, így aztán semmit sem tudtam róla. Ám a napokban különös jelet kaptam Tőle. Megrendítő erejű volt számomra ez a váratlan találkozás, ami azonnal szembeszökő volt, hogy életútunk úgy tűnik továbbra is a párhuzamos „osztályban” haladt. Most pedig F. J.-t, mesterem hallgatom:

„A megvilágosodás nem célom volt, hanem tettem azért, hogy haladjak. Nem mindig volt az út egyenes és kikövezett, csak a vége kezdett azzá válni. Ez mindenkinél így van és így lesz! A test, a tudat, a lélek egyensúlya elvezetett a szellemi MAGom, önmagam megismeréséhez, ami elősegítette a test, a tudat és a lélek további megismerését és ’fejlődését’ – ami tovább vezetett az úton, a bölcsek kövéhez. Ez az utolsó szakasz már ezekből a kövekből épül, amelyet Te is megjárhatsz!

Mit tettem és mit nem?

A testemért tettem a legtöbbet. Vigyáztam rá, gyermekkoromtól, tudtam, hogy a kincsem őrzője, hordozója, s csak a testem tud elvezetni a végső célig. A testemet templomnak tekintettem: imádkoztam, sokat takarítottam – tisztogattam kúrákkal/böjttel. Étkezési szokásaim úgy alakítottam, hogy ne hátráltassa a ’menet közbeni’ erőfeszítésemet (nem raktam bele sokat, a 'hátizsák' mentes maradt cigarettáktól, alkoholtól, drogoktól, gyógyszerektől, stb.) Volt egy időszak, amikor húst sem fogyasztottam.

Amikor az út könnyebbé vált, erőt adott nekem, hogy jól cselekedtem. Ekkor kisebb vétkeket megengedtem magamnak (kávé, sütemény, kevés alkohol, hús mértékkel). Nem hajszoltam túl magam, sem sporttal, sem fizikai munkával, sem átvirrasztott éjszakákkal.

Nem vittem túlzásba a szexuális játékokat sem. Ugyanakkor a szexualitást megfigyeltem és éltem, sőt családot is vállaltam. A szexuális energiák figyelése, megtapasztalása és uralása egy új ösvényt nyitott a szellemi-spirituális kibontakozásomhoz!

Az út kikövezett részén a családtól mentesítve lettem, s ha szükséges, akkor vállalni tudom az átmenetiség után a teljes mentesítést is. Az életben elértem mindent, amit a Földön ember elérhet, így segítve és támogatva lelki fejlődésemet és tudati egyensúlyomat.

Mégis mit értem el, kérdezhetnéd?

Racionális gondolkodásom a nevelkedésem és önnevelésem kezdeti szakaszán sokat segített. Ehhez kaptam a kiváló észbeli, intellektuális képességet, ami szabad utat jelentett az építőmérnöki diploma megszerzéséhez. A szülői háztól való leválás – 19-20 évesen –, időben önálló életre kényszerített a fővárosban. Egzisztencia megteremtése, az anyagi javak, a ’gazdagság megtapasztalása útján’ ráébredtem a külső valóság végeláthatatlan útvesztőjére és tudtam megállni. Tudtam megálljt parancsolni az anyagi javak hajszolásának, amely a bizonyítási vágyamból – a programból adódóan – a szüleimnek és magamnak fogadtam. Majd jött a családi élet, ekkor pedig a páromnak. Mivel így sem voltam jó a külvilágomnak – szerencsémre, de nem véletlenül –, magamra maradtam. A gondviselés 'beavatkozott és kitakarított'. Hogy milyen szándékkal tette, az kezd világos lenni előttem. Az életem idusán egyedül maradtam.

Ez az EGYED-ÜL-LÉT vezetett el az EGY-ÉN-ÜLÉSemhez, önMAGamhoz, a BÖLCS KŐhöz, amit most már nem kőnek, hanem ÉK-KŐnek, drágakőnek nevezek. Ez az a kincs, amelyet ’kifejlesztve’ magamban vezetett el a VILÁG-ból a VILÁGOSSÁGba. Benéztem közben sok ajtón: agykontroll, reiki, tibeti buddhizmus, tantra-kriya jóga, rádzsa jóga, egészséges táplálkozás stb. Terápiás csoportokban vettem részt: enneagramm, tarot, ’ki vagyok én?’ intenzív technikák, stb. Jártam az indiai Punában, aztán Nepálban, voltam beavatásokon, amíg elérkeztem a megnyugvásig, ’a végső technikáig’: a vipasszánához és Ramana Maharshi élő vonalának szatszangjaihoz.

Ez volt az út befejező szakasza, s ez egy új út kezdete is, amiben most már nincs ’idő’! Nincs múlt és jövő! Ha nincs jövő idő, akkor kezdet sincs – 'kezdődő idő' sincs. Ez már a kezdet- és vég-nélküli folyamatos létezés – az ÉLŐ VALÓSÁG, az ÖNMAGOM megismerésén túl, a túlon-túli állapot, az ÖRÖK LÉTEZÉS misztériuma.

A korlátok eltűntek, a kezdés erőfeszítései nem szükségesek, minden a mag-ja rendjén folyik, áramlik! Nincs beavatkozás, nincs önmegtartóztatás: a test, a lélek halad a maga útján és a szellem gondoskodik róluk…

…Megtaláltam-e az élet művészetét? Az élet művésze az, aki emlékszik, hogy álomba merült és ezt pillanatról pillanatra az emlékezetében – a tudatában – tartja. Boldogan éli a világát: Valós-ágát szem előtt tartva SZEM-L-ÉL! Szeme és élete fókuszában ott ragyog a fény! Figyelme és tekintete nem lankad, hatalmas erővel, némán visszhangozza: VAGYOK!

Az életművész azt álmodja: f e l é b r e d t e m !

Ha e sugárzó lény közelébe kerülsz, mint a mágnes magához vonz, s úgy teszi mindezt, hogy magad sem tudod, h o g y a n k e r ü l t é l oda!

Ha mindez a tanmese tetszik neked és elhiszed: úgy ettől bölcs lehetsz, de felébredett sohasem! Szép álmokat és áldott ébredést!”

2012. május

Rozmaring-ének

To You and for Amy Wallace

A fővárosból az utolsó busszal indultam haza. A Sasadi úti megállóban egyedül szálltam föl, az éjszakai járat csaknem tele volt. Fáradt voltam, az első szabad ülésnél megálltam. Az ablaknál egy rövid hajú nő ült, a félhomályban felpillantott, hatalmas szemével jelezte, hogy leülhetek. Az ablakhoz dőlt és hamarosan aludt. Arca finom élő márványként derengett, lopva bámultam. Arra ébredtem, hogy feje a vállamon pihen. Így utaztunk majd egy órán át. Amikor felébredt, fülig érő szájjal megmutatta rengeteg csemegekukorica fogait, hosszan nézett a szemembe, gyönyörű volt, és csöndesen azt mondta: "Amy vagyok, szükséged van rám." Együtt szálltunk le, öt napon keresztül vele éltem.

Az első éjszaka a könyvtárszobában ágyaztam meg neki. Lefürdött és nagyon jól állt neki a pizsamám. Beleszimatolt a térbe és megállapította, hogy valami nincs rendjén. Azt kérdezte milyen teáim vagy fűszereim vannak. Aztán vizet forralt és az összes rozmaringot beleszórta. Bevitte a szobába és az ott gőzölgött. Leültünk a szőnyegre, rozmaringos teát ittunk. Amy énekelni kezdett... egy soha nem hallott, mégis ismerős nyelven. Kértem, fordítsa le. Beleírta a szívembe: "Nincs titok. Minden, amit ember embernek adhat, a világ leghatalmasabb kincsei között kicsinek látszik. Nincs titok. Álmodban álmoddal madárként szállhatsz. Szállj velem, és megtalálod: lelked, szellemed, isteni erőd; a tudást, hogy képes vagy szabadon, a mindenséget átölelve élni; a végső felismerést, hogy az élet nem napról napra halál, nem egy értelmetlen vég, nem csak porból jövünk, és porrá leszünk, hanem szárnyaló és káprázatos ajándék, a végtelen egy darabja. Szállj velem, nincs titok." Megölelt, közben alig érintve, kezét végighúzta a hátam közepén, a keresztcsonttól föl a tarkómig, és puhán megcsókolta az anyajegyet az arcomon.

Reggel még aludt, amikor elmentem. Délután értem haza, Amy kitakarított, keze nyomán minden úgy ragyogott, ahogy nekem sosem ment. Amy minestronét főzött, míg ettünk mindegyik zöldségről mondott egy mesét. Aztán a nagyobbik szoba szőnyegére terített néhány takarót, ráfektetett, és lassan levetkőztetett. Abban a fehér kőagyag tálkában, amely nagyanyámtól maradt rám, illó olajokból aranyszínű folyadékot kevert, ebbe mártotta a tengeri szivacsot. Tetőtől talpig lemosott, áttörölt. Ölemet gondosan rózsaszirmokkal fedte el. Betakart és mellém bújt mezítelenül. Hosszan, nagyon hosszan néztük egymás szemét, amíg el nem tűntem egy fénysugárba kapaszkodva galaxissá növekvő bal pupillájának fekete fényességében.

Másnap Amy zöldsalátákat készített, olajbogyóval, gombával, sajttal. Kedvenc boromat, portóit ittunk, ami olyan, mintha tízezer mezítelen szűz lány táncolna a nyelvemen. Amy ezen jót nevetett. Aztán levetkőztettük egymást, közben megcsókoltam a kezét, a nyakát, az arcát, és meg akartam csókolni a száját. Gyöngéden megállított. Kézen fogva az ágyhoz vezetett, leültetett, és meglepetésemre mögém ült, hátát a hátamhoz támasztva. Legalább egy órán át ültünk így, mire elcsöndesült az izmok tánca a hátamon. Egyre melegebben lüktetett a hátunk. Egyszer csak a medencénk mélyén egy soha nem tapasztalt bizsergés jelent meg, forrósággá növekedett, majd megindult fölfelé az eggyé vált gerincoszlopunk mentén. Éreztem, ahogy a tüzes energia a fejtetőnkön kitör és egy sugárrá fonódva a világegyetem középpontjába nő (vissza). Mandorlatűzzé és fénykígyóvá váltunk... Amy később lucskos hátamat nagyon lassan, alulról fölfelé törölte át, aztán a paplan alá bújt, és hagyta, hogy a hátához simuljak.

A harmadik napon gyümölcssaláták illatoztak közöttünk, és mint egy gyermeket, úgy etetett. Pastist és mentateát ittunk. Aztán az ágyon mezítelenül szembe fordultunk, és Amy az ölembe ült, széttárt lábaival szorosan átölelt. Ekkor már tudtam, hogy ugyanazt helyes és jó csinálnom, amit ő. Ha valóban vezetsz – követlek. A kezemet a háta közepére húzta, a vállamba és a nyakamba kapaszkodott, arcunk majdnem összeért. Kemény melleivel és hegyes bimbóival mellkasomhoz ért, nagyon fölizgatott. Mindenhol szíve lüktetett. Lehunyta szemét és mélyeket lélegzett. Átvettem ritmusát és megnyugodtunk. Egy kicsit kinyitotta a száját és a levegőt mélyen a számba fújta. Viszonoztam. Lélegzésünk lelassult. Nem tudom mennyi ideig hullámoztunk egymásba lélegzetünkkel, egy idő után azt éreztem, hogy ő ad életet nekem. Könnyeztem. Kinyitottam a szemem. Az ő szemében is könny virágzott. Órákon át tartó csókban forrtunk össze. Kezdetben a csókunk sós volt a könnyeinktől, aztán egyre édesebbé vált. Nem tudom, de lehet, hogy ez volt életem leghosszabb, abbahagyhatatlan csókja.

A negyedik nap mézes barackos csirkét, mézes süteményt, mézes gyümölcsjoghurtot és egymást faltuk. Méz és só íze keveredett a nyelvünkön, mert kezünkkel és nyelvünkkel bebarangoltuk egymás meztelen testét mindenhol. Amy olykor suttogott valamit, de nem értettem. Kérdezni akartam, ám kezével gyengéden befogta a számat. Fölkelt, aztán visszajött, hozott egy filctollat. A félhomályban a tenyerembe írt. Csak reggel tudtam megnézni, nagyon elmosódott, alig kivehető két-két szót. A jobb kezembe talán ezt írta: "Hős"; a bal tenyerembe: "Isten".

Az ötödik napon elhagytuk a várost, az Aranyos völgyön át elmentünk egészen az Ördögszikláig, majd délnek fordultunk a Tekeres völgybe. Az öreg tölgyek már vártak. Amy az egyik öreg fa alatt leterítette a piros plédet. Megismételtük az előző három nap mozdulatait egy órába sűrítve. Aztán egyesültünk teljes önátadásban, tudatosságunk föloldódott az erdő tölgy-katedrálisában. Kezdetben két lény voltunk: pán és dryad. Az Esthajnalcsillag amint átvonul az alkonyi Nap előtt. Majd eltűnt bármi meghatározható és fogalommal fogható, csak ez a dadogáspára marad – a lét-tudat-üdv kifejezhetetlensége: határtalan és egyetlen örömtest. Aztán hazamentünk és ágyam csillaghajóján az álomóceán hullámain szerettük egymást-önmagunkat. Amy karjaiban "Hős" voltam és...

Későn ébredtem, Amy már nem volt mellettem. Az étkező asztalon egy nyitott könyvet találtam, benne aláhúzva két fél mondatot: "Soha ne feledd, hogy te magad vagy a mágikus lény." Ezt a mondatot csak másodjára fedeztem föl, mert először ezt olvastam, ami világítótornyom lehet: "...írni és szeretni, elég misztériumot jelent egy életen át." Megértettem, hogy ez egyszerre biztatás és búcsú.

Amy elment. Rengeteg jó és szívének dobbanásai közötti csönd maradt utána...

2012. április

A test íze

Elkérni egy virág illatát – lélek.

Hallgatni a rügy kibontakozását – Isten.

Jelenlétedben választás nélkül megnyugodni – a teljesen felébredett ember.

Az élet íze – ez a három.

Lenyalni arcodról a tenger és ég útján járt esőcseppet – lélek.

Szemed íriszében meglátni kicsiny önmagamat – Isten.

Vágyakból és félelmekből szőtt kötélen táncolni – a teljesen felébredett ember.

Az élet íze – ez a három.

Bűntudat nélkül beleharapni az almába – lélek.

A világegyetem minden napja egy aranyalma – Isten.

Leülni a láthatatlan aranyalmafa alá – a teljesen felébredett ember.

Az élet íze – ez a három.

Ahogy lélekzeted lélekzetemmé válik – lélek.

Ahogy visszaverődik rólad a fényem – Isten.

Ahogy az univerzum háta mögött feltűnik egy szempár – a teljesen felébredett ember.

Az élet íze – ez a három.

A test íze – a lélek.

A lélek íze – Isten.

Isten íze – a teljesen felébredett ember.

Az élet íze – ez a három.