Kőszegi Lajos | írások

The Legend of the Flying Elephants

In the begining of time, the skies were filled with flying elephants.
Too heavy for their wings, they sometimes crashed through the trees and frightened other animals.
All the flying grey elephants migrated to the source of the Ganges.
They agreed to renounce their wings and settle on the earth.
When they molted, millions of wings fell to the earth, the snow covered them
and the Himalayas were born.
The blue elephants landed in the sea and their wings became fins.
They are whales, the trunkless elephants of the oceans.
Their cousins are the manatees, the trunkless elephants of the rivers.
The chameleon elephants kept

their wings but agreed

never again to land on the earth.

When they go to sleep, the elephants always lie down in the same place in the sky

and dream with one eye open.

The stars you see at night are the unblinking eyes of sleeping elephants,
who sleep with one eye open to best keep watch over us.

Az idők kezdetén, az ég telve volt repülő elefántokkal.
Mivel túl nehezek voltak szárnyaiknak, néha egyenesen a fáknak ütköztek megrémisztve más állatokat.
A repülő szürke elefántok valamennyien a Gangesz forrásához vándoroltak.
Ők úgy határoztak, hogy feladják szárnyaikat, és letelepednek a földön.
Mikor levedlettek, millió szárny hullott a földre, belepte őket a hó,

és a Himalája megszületett.

A kék elefántok a tengerbe szálltak és szárnyaik uszonyokká váltak.
Ők a bálnák, az óceánok ormány nélküli elefántjai.

Unokatestvéreik a lamantinok, a folyók ormány nélküli elefántjai.
A felhőszínű elefántok megtartották szárnyaikat, de megegyeztek abban,

hogy soha többé nem szállnak le a földre.
Amikor aludni térnek, az elefántok az égen

mindig ugyanazon a helyen pihennek, de egyik szemük nyitva.

Éjszaka látván a csillagokat, azok az alvó elefántok felcsillanó szemei, akik egyik szemükkel nyitva alusznak, a legjobb éjjeli őrjáratot tartva felettünk.

A tücsök és a hangya

Ezt a mesét valahogy mindenki ismeri. Ám a mese nem egészen úgy ér véget, ahogyan azt Aiszóposz, La Fontaine vagy Hajnóczy Péter mesemondó urak leírták. Itt az ideje, hogy megtudjuk, mi is történt valójában.

Forró nyár volt. A hangya fáradhatatlanul dolgozott a földeken. Magát nem kímélve szorgosan ápolta kertjeit és szorgosan gyűjtötte be munkája eredményét, a terményt, a föld munkájával megváltott gyümölcseit. Amikor dolgozott, a télre gondolt, arra az időre, amikor majd visszahúzódhat abba a házba, amelyet dolgos ősei hagytak rá, s ahol majd a nyár kincseivel táplálhatja kicsinyeit, s ahol majd fölolvas nekik a régi bölcsek által írt könyvekből egy megvilágosító mesét. Egyszer csak hegedőszót hallott, fölnézett, megtörölte verejtéktől ködös szemét, s kedves barátját, a tücsköt pillantotta meg. A tücsök a mező szélén, egy árnyas fa alatt hevert, s öreg hegedűjén egy csodás dallamot játszott. Még a Nap is megállt az égen, még hevesebben tűzött, a pacsirták pedig elnémulva köröztek a rét felett. A hangya szíve a zenétől megtelt erővel, s még szorgosabban dolgozott tovább. Aztán eljött a tél, és a hangya a meleg pici házában minden este, a finom vacsora után, kicsinyeinek olvasott. A mese után barátja, a tücsök, aki velük lakott, olyan dalokat hegedült, amilyeneket még senki sem hallott. Aztán jött nyár, és lett ismét tél. Így éltek éveken át. Egy kora őszön a tücsök elutazott, csak annyit mondott barátjának, a hangyának, hogy eljött az idő, s mennie kell. Nagyon fájt a szívük, úgy érezték, soha többé nem látják egymást. Némán váltak el, csak szemükben a könnycsepp mondta el, amit elmondhatott. Aztán jött nyár, és lett ismét tél. A hangya minden este gyertyát gyújtott, s amikor a felolvasást befejezte, kicsinyeivel a gyertya lángját figyelték, amely egy soha nem hallott dallamra táncolt.

Egy hideg téli napon távirat érkezett. A tücsök írta, hogy menjenek utána Párizsba, ahol élete legnagyobb koncertjét adja majd, s mindent elrendezett, csak menjenek. A hangya családjával útra kelt. A két barát találkozása csöndes volt, csak szemükben a könnycsepp mondta el örömüket. A koncert után a tücsök az öltözőbe hívta barátját, a hangyát. Még oda is felhallatszott a szűnni nem akaró éljenzés. S akkor a tücsök azt mondta barátjának, a hangyának: „Hallod, megsokszorozódott a mi örömünk. Azok a lények ott kint akkor lesznek emberek, hogyha hangyaként törekednek istenné válni és tücsökként dalolnak ha azt meglátják valakiben. Azt hiszem..."

Henry David Thoreau: Moon

She does not wane, but my fortune,
Which her rays do not bless,
My wayward path declined soon,
But she shines not the less.
And if she faintly glimmers here,
And paled is her light,
Yet always in her proper sphere
She's mistress of the night.

Ő nem fogy el, csak a szerencsém,
ha sugaraival nem áld meg,
s csökken csökönyös utam hamar,
de Ő ugyanúgy ragyog.
És ha halványan dereng,
és sápad a fénye,
illő szférájában még mindig
Ő az éjszaka úrnője.

Feljön a Hold

Párbeszéd az éjszakai festészetről

GIL: Mindenki aluszik, a szüleim, két kislányom, aztán nagylányommal a két fekete kandúr, a két kutya az udvaron, és feleségem-társam is, és talán velem álmodik. Aluszik a város, aluszik Európa, a jó öreg kontinens. Feljött a Hold. Aranylik fénye, mint annyi el nem múló éjszakán. Ráfestelek erre a fatáblára is, titkokkal ajándékozó…De miért vigyorog ilyen eszelősen ez a mágus, a kép sarkában még meg sem száradt arcán a festék. És mozog a szája…

MÁGUS: Itt vagyok Ide ülök melléd, így gyorsabban száradok. Ne félj: én te vagyok, te én vagyok, és a nem-te-vagy is én vagyok. Régóta beszélni akarok veled, mert beszélnünk kell egymással. Sokáig nem lehetett, mert olyan mélyen éltem benned, hogy tudomásod sem volt rólam. Most hogy megfestettél, színekbe mártott ecsettel alakot adtál nekem, a fény megtestesült bennem és nem röppenek el mint a Hold tükröd sugarai, hanem amíg lesznek képek, én veled maradok…Szólj már, ne bámulj ily csodálkozva!

GIL: Hát, … köszöntelek …

MÁGUS: Messzire tekintő éjszakát kívánok neked. De most adj valamit enni, mert oly lassan, szokatlan aprólékossággal festettél meg, hogy miközben szíved mélyén modellt ültem, hát alaposan megéheztem.

GIL: Van itt egy kis birsalmasajt és friss dió, de hozhatok a konyhából még valamit.

MÁGUS: Birsalmasajt! Remek, ki főzte?

GIL: Feleségem édesanyja.

MÁGUS: Ő is éjszakai festő?

GIL: Nem egyáltalán nem az, de nagyszerű asszony.

MÁGUS: Ez a sajtból kitűnik. És a többiek? Akiknek a szuszogását érzékeny fülemmel hallom.

GIL: Ők sem festenek. Fent alszanak a tetőtéri szobákban. Nagylányom, aki franciául tanul, a két kicsi lányom, akik általános iskolások, édesanyám és apám, akik nyugdíjas pedagógusok és feleségem, aki legfőbb kritikusom.

MÁGUS: Festőbarátaid vannak-e?

GIL: Nincsenek.

MÁGUS: Ha jól látom, és miért ne látnám jól, te bizonyos tekintetben nem vagy ugyan egyedül, de olykor teljesen magányos vagy, mint Kant embere a csillagokkal teliszórt égbolt alatt. A magányt kevesen bírják el, talán csak azok, akik kapcsolatban vannak a Mindenséggel.

GIL: Szerintem mindenki magányos, de legtöbben csak az egyedüllétben jönnek rá. Azonban aki fest, az soha sincs egyedül.

MÁGUS: Mert valakinek festesz?

GIL: A képek, amiket ismerek, az élet fényétől szépek. A fény a legnagyobb festő a teremett világban. A fényt pedig azok a lények hordozzák, akik itt élnek. S minden összetartozik, a fény, a festék, a festő, s azok, akik megnézik a képet.

MÁGUS: Akik megnézik a képeid, mind idejét múlta emberek. A festészetnek már réges-régen befellegzett. Ezer éve mondta Plinius, a híres római író, hogy a festészet halott művészet. Sejtened kell barátom, ecsetforgató, hogy a klasszikus ókorban és még inkább a reneszánszban a művészet elvált a metafizikus erőktől és – a világias természetesség felé törekedve – gazdasági és értékhordozó tárgykészítővé vált. Ma a tudomány és a technika, a kényelmes élet álla a középpontban, melynek eredményeit a gazdaságilag elkocsonyásodott közközépszer uralja. Mit akarsz te itt, ebben a vibráló klippkorszakban egyszerű történeteiddel, középkori tereket idéző képeiddel, a Hold rejtelmes fényeivel, ahová űrhajóval szállt le a detronizálásban mértéket nem ismerő ember. Te magad is teljesen anakronisztikus figura vagy itt festékes ingedben.

GIL: Mi az igazság? Nem tudja senki, az igazságnak száz az arca és határa nincs sehol. Én, ha lehet, Henri Rousseau-val, a vámossal, a naiv festővel tartok, aki Kandinszkij lapjába nyolcvan éve azt írta: „Ha olyan ember nyúl ecsethez, aki nem részesült művészi képzésben és ezért az alkotásban az objektív művészi ismeretek sem gátolják, műve sohasem lesz üres látszat. Így pusztán az a belső erő nyilvánul meg, amelyet csak a célszerű gyakorlat általános ismeretei vezérelnek. De mivel az általános ismeretek alkalmazása is csak korlátozva történhetik, a külsőségek elmaradnak (kevésbé, mint a gyermekeknél, de mégsem elhanyagolhatóan), és nagyobb hangsúlyt kapnak a belső összefüggések; élő mű keletkezik, nem halott…”

MÁGUS: Jó elfogadom, hogy nem vagyok halott, hanem élek és eszem birsalmasajtodat. Végül is te festettél engem, de ettől még nem leszel jó festő. Iskolázatlan vagy, nem végeztél művészeti stúdiumokat.

GIL: Nem tudom milyen festő vagyok, de mentségemre legyen, hogy gyerekkorom óta rajzolok, festek. Sohasem birtokoltam az anatómia, a perspektíva és a színtan racionális ismeretanyagát. A tárgyak, az események, az alakok megjelenítésénél le kellett mondanom a hagyományos, megtanulható kifejezési eszközökről. Ha tanultam valakitől, akkor azoktól, akiket szeretek képeikért – a németalföldi festőktől, Boschtól, Henri Rousseau-tól, Toulouse-Lautrec-től, Chiriko-tól, Bálint Endrétől, akinek a képeit egyetemistaként láttam, aztán Dalitól és a naivaktól és a legtöbbet Csontvárytól, aki azt mondja: „Az ember művelődik önön magától, ha világtapasztalásra indul.” Így aztán csak az ösztöneimre, érzéseimre, a bennem felsejlő kép ábrázolására hagyatkozhattam. Naiv vagyok annyiban, amennyiben sikerült megőriznem a gyermeki látásmódot, mely segítségével gyakran könnyebben hozhatok létre belső összhangot.

MÁGUS: Rousseau és Csontváry mára teljesen elfogadott, elismert festőzseni, mindegyik klasszikusnak számít. És téged hogyan ítélnek meg, ez mennyire számít?

GIL: Nem tudom ki fogad el engem, s nincsenek elfogadásra áhítozó ambíciók bennem. Minden képem eredeti és őszinte élményen alapul. És ha valaki kapcsolatba kerül képeimmel, eltöpreng rajtuk, elfeledett érzéseket és álmokat hív elő benne, akkor az már ajándék nekem.

MÁGUS: Ha jól értem, és miért ne érteném jól, úgy tartod, hogy naivnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ma itt, ebben a csordaidőben, gazdag belső életet alakíthasson ki és ez kibontakozhassék. Ezt megerősíteni látszik a pszichoanalízis, mely katasztrofális tévedési mellett kimutatta, hogy a kisgyermek énje testének csak kis részét szállja meg, mindenekelőtt a száj körüli részeket. Az én-megszállás csak fokozatosan terjed ki az egész testre, majd a növekvő ember énje már felkészül arra, hogy a test határain túllépjen. Ezt azonban igen óvatosan teszi, az első lépésként csupán saját maga tükörképét keresi, saját képmását, amint ezt a görög Narcissos-mítosz igen költői módon előadja. Amennyiben meg tudom ítélni, a festő személyisége mindig szorosan kapcsolatos nárcizmusával. Narcissus léte, aki saját képét szemléli a víztükörben, természetszerűleg a látás körül rendeződik. Ezen a korai fokon nem kétséges, hogy a tükörkép ragyogó és emlékezetet az utóképekre (az eidetikus képekre), amelyek a gyermek szemének lehunyása után lát. Ezek a képek a valódi és aktuális képeket élénkségükben és ragyogásukban gyakran túlhaladják. Minél erősebb a narcisztikus tendencia, annál intenzívebb a késztetés arra, hogy a személy festővé váljék. A megállapításnak, miszerint a képesség mindenkiben megvan, egy bizonyítékát szolgáltatja Vivekananda, aki azt állítja, hogy a jógagyakorlat első eredménye, mikor élénk és tartós, színes hallucinációkat élünk át. Kierkegaard, Nietzsche és Marx, akik a 19. századból maradandóan telepedtek korunkra, egyöntetűek abban, hogy élete egy fázisában mindenki művész lesz. Hamvas Béla pedig azt állítja, hogy minden ember tízszer embernek születik és egyként hal meg. Azok a boldogok, lásd még a lelki szegények, akik tízezer embernek születnek és tízezer emberként halnak meg. Nem egyet kell megvalósítani, hanem mindazt, ami benn volt. Naivnak, egyszerűnek, normálisnak kell lenni ahhoz, hogy belső életünk gazdagságára ébredjünk egy átvirrasztott éjszakán. Aki naiv, az őszinte. Az őszinte kifejezés jellemzi legalapvetőbben a naiv festészetet. Őszintének lenni annyi, mint hűnek lenni a valósághoz. Az egyetlen valósághoz, ami világ és álom együtt. A kép alkotásának egyedüli módja, a látvány által a teljes igazság felfedése. A naiv művészet éppen azt mutatja, hogy a műalkotás értékéből mit sem von le az, ha a felfedett igazság egészen egyszerű. Az őszinte naivitáshoz gyermeki, tiszta látás kell és személyesség. Az önmagára ébredő én – ilyen.

GIL: Túl szép, amit mondasz, igyekszem nem magamra venni. Értem és nem értem a narcizmust, amit nem értek, attól félek.

MÁGUS: a narcizmustól, ami minden emberben megvan, nem szabad félni. De betegségeibe nem szabad beleszeretni. A narcizmus azt jelenti végsőfokon, hogy békében élsz önmagaddal és a többiekkel, a világgal. Nemcsak a tízparancsolat szólít fel erre, hanem az indiaiak vallási könyve, az upanisadok egyik verse: minden lényt ismerj fel magadban. Ahogy engem is felismertél magadban, s minden lényt akit nappalra álmodtál és nappalra álmodsz, így egyesítve álmot és világot, megmentve a valóságot. Mi vagyunk a te álmaid, képekké formált álmok, melyek nem különböznek a többi ember álmától. Mert városokat álmodnak ők is, ahol élni lehet. Színes szép házakat, amelyeket szívükben hordanak. Álmodnak tereket, ahol zene szól, s a zászlókat lengeti a szél, tereket, ahol sétálni és találkozni lehet, kapualjakat, ahol tárva az ajtó. Aztán utazásokról álmodnak, ahol a látvány kalandja oly szembeszökő. És fűrészporos cirkuszról, ahol végtelen játékká érik az élet. És álmodnak prágai ablakokról, hallei terekről, veszprémi sikátorokról, téli faluról, napraforgókról, babaházról, a messzi Párizsról, madarakról, a három királyokról, Nap úrról és Virág asszonyról, a valóság elhalasztásáról, a lejárt bölcsesség koráról, látnokról és álarcosról, az időről, ami itt marad velünk. Képeid, ahonnan jöttem, a mesék és a mágikus pillantások világa, melyben megelevenednek a felnőttkorra elveszett játékaink. És képeid nem pusztán álmok, hanem vakítóan ragyogó élményeid képzeleten átszűrt, átlényegített érzések színes táblái. Én tudom, mert onnan jövök. És hamarosan vissza kell mennem, amint a Hold kihunyt a nappali fényben.

GIL: Ne menj még, jó veled öreg barátom.

MÁGUS: Vissza kell mennem, mert eljön a reggel és minden kezdődik elölről. De ne félj, keresd a magányt, hogy képeid ott megfesd. De képeid öröméhez társakat keress. S ne feledd Hérakleitosz szavát: „nappal egy közös világban élünk, éjjel mindenki saját világa felé fordul”. S amióta a valóság kettészakított Isten, világ és álom, nappal és éjjel, nem tehetsz mást, mint összeilleszted azt, ami kettészakadt. Egyszerű társa légy a Hold énekeseinek, Novalisnak, Willam Butler Yeastnek, vagy a japán haiku-énekeseknek. S ne feledd, amikor nappal közhivatalt viselsz, rengeteg nappali emberrel találkozol, ügyeket intézel, javítani próbálod ezt a javíthatatlan világot, hogy minden jel arra vall, a Hold csendes fényénél, éjszaka dőlnek el a dolgok, amikor a világ alszik és szebbik önmagáról álmodik… Készülj a kiállításra, nyugodt szívvel mutasd meg, amit láttál. Majd jövök, ha ismét szükséged lesz rám.

GIL: Hát visszalépett a képbe, ahol nincs idő. Hajnalodik vagy esteledik, nem tudom. Játszanak színekkel a fények.

(Elhangzott Pápán, az Eszterházy Várkastély Galériában, 1991. október 4-én, Zongor Gábor kiállítása megnyitásán.)

Eric Whitacre: Sleep

The evening hangs beneath the moon
A silver thread on darkened dune
With closing eyes and resting head
I know that sleep is coming soon

Upon my pillow, safe in bed
A thousand pictures fill my head
I cannot sleep my minds a flight
And yet my limbs seem made of lead

If there are noises in the night
A frighting shadow, flickering light
Then I surrender unto sleep

Where clouds of dreams give second sight
What dreams may come both dark and deep
Of flying wings and soaring leap

As I surrender unto sleep
As I surrender unto sleep

Az est alatt ezüst szálon lóg
sötét dűne felett a Hold
lehunyt szemmel feje pihen
aluszik hamar úgy hiszem

fejem párnán óvó ágyban
ezer képpel koponyámban
álmatlan elmém szállhat
ólomból van kezem-lábam

Ha jönnek hangok az éjben
ijedt árny pislákoló fényben
az alvásnak magam átadom

Hol az álomfelhők látomásra bírnak
a mélysötétből csodás álmok hívnak
szálldosó szárnyakból szökkenve

amint az alvásnak átadom
amint végre átadom magam

Gekko

In memoriam Kampis Péter (1940-1982)

„Te haza, ne nyugtalankodj. Most ébred

álmából barátom, a mesterlövész.”

(Szőcs Géza)

A Big Bang után az anyagszigetekból keletkeztek a galaxishalmazok, a galaxisok, a csillagok, a Nap, amely a Tejútrendszer anyagából keringése során összegyűjtötte a bolygók anyagát; vagy a Nap mellett hajdanán egy másik csillag haladt el megfelelően közel, és a Napból az ár-apálykeltő erők hatására anyagcsomók szakadtak ki; vagy a Nap egy nagyjából naptömegű forgó gázködből sűrűsödéssel keletkezett, a protonap a gravitáció hatására összehúzódott és hőmérséklete folyvást nőtt – nem tudom –, ezeket nevezik kaptációs-, katasztrófa- és nebuláris elméleteknek.

A Tejútrendszer lokális rendszer tagja.

És a haza?

Gekko volt az első mesterem. Azt mondta, „nincs pénzem, a magyar írók mindig nélkülöztek.”

„Kassáknak könnyű volt, a feje felett elröpült a nikkelszamovár. Egyszer jó volna megnézni Arizonában a kaktuszokat, és egyszer látni a tengert. Igen a tengert.”

„És írni. – Fi donc!”

„Az arcula pertinusis párzási ideje és a pentaton skála pozitív korrelációjáról -- mi másról, mondd!”

Gekkóm álmában marhacsordákat terelt a Duna völgyében, közben azt motyogta, valami Prométheusz nevú egyén tüzet hozott az égből és hitére ánizs-szárban viszi vissza. A tengert soha sem látta. Csontvelője igazolta a katasztrófa-elméletet. Csontrobbanás. Saját halottjuknak tekintették.

Kis csillagok is kellenek az égre, szól ide Herr Johann Wolfgang. Nem volna remény? „Man lebt nur einmal in der Welt.” (Goethe) De hol vannak a szabadgyalogok, akik a huszadik század elején hazahozták a Villers-Cotterets-i törvényt?

„Brillaient par leur absence.” (Chénier)

Gekko telefonált feleségének, elmegyünk, ki tudja mikor jövünk vissza, aztán vett magának egy olcsó, vízhatlan köpenyt, „a halakhoz fogok benne járni”, mondta, s a diófákat verte már a kvantumeső. Gekkóval fényképezni tilos tájakon utaztunk keresztül, még mindig ősz volt. A lottósorsolásnál egy útszéli vendéglő mellett megálltunk, ajtaja kitárva, feliratán: Tejútvendéglő. Pogácsát, oly meleget ettünk áfonyával és málnaszörppel felejtettük el. Bámultuk a felszolgálónőt, akibe nyomban szerelmesek lettünk. Nem érdekelte a neolitikum, egyetlen kődarab lelke sem, ami állítólag az emberi psziché gazdagodásáról tanúskodik. Magában beszélt:

„Szeretném itt hagyni ezt a kocsmát, nem tudok sokáig ülni a seggemen, túlságosan gyáva vagyok lefutni a térképről, félek megbotlom egy kőben és völgybe érve összezúzom magam, mindenki megtalálja azt, kire szüksége van, már nem vagyok szeretetre méltó, ravasz szeretnék lenni, vajon érezted-e már, hogy puha a fogad és félsz összezárni, nehogy lenyeld, mint egy hasonlatot.”

Néztük a nőt, Gekko a fogát piszkálta és annyit mondott: „Kár, hogy nincs melle, én a szép mellű nőket kedvelem.”

„De az arca...”, mondtam. „El kellett jönnünk”, válaszolta már az autóban, „az arc miatt.” Később hozzátett valamit: „Tout comprendre c'est tout pardonner!” (de Stael), de nem értettem.

Ki vagyok én, Gekko?

Sápadt szája mozdult: „...last, not least” (Shakespeare)

Ki legyek én, Gekko?

Sápadt szája nem mozdult, bevérzett szemei rám ragadtak: „____________________”

Talán, Gekko.

Még mindig ősz van, az évszakot sem tudjuk megválasztani tisztességesen. Kinézek az erkélyről a városra, a legszebb térről piros léggömbök szállnak a tiszta égre, szobortestű, koppányszívű barátom koszorús magányban dadog: „Magyarország messzire van. Magyarország hegyeken túl van. Onnan, rigókkal, éneklőkkel, Jönne rövidke szoknyácskában, Hajnal volna, Szellős, Világos, Szép, tiszta üllők csengenének. Uram, nem látta Magyarországot? Tudom, nehéz a nyelve. Tudom, nehéz a szívem. Uram, nem látta Magyarországot? Lányok, sokan szaladnak. Akár a reggeli szél. Hajuk lobog a keleti égen. Ő pedig kövér kalácsot fon, Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál. Uram, nem látta Magyarországot? Ott ősz van, Kicsike kertjeinkbe Zörgő, száraz virágokat ültet Az úr.” (József Attila)

Valaki szobám ajtaján kopogtat. Bajza benyit, leül, rágyújt és így beszél: „Nagyobb, népesebb, tiszteltebb, szabadabb respublika világ elejétől nem volt, mint az íróké... Ezen státus politikája szavak, gondolatok s észrevételekben áll inkább, hogysem tettben. A népnek egész ereje az okoskodói és vetélkedői tehetségben és a szónoki elmében áll. Kereskedése, életmódja igen szellemes: vagyonbéli állapota nem.” Aztán föláll, megjelöl egy időpontot mikorra visszajő – tudom, elkésik megint, s rohan, hogy kéziratokat vadásszon az Athenaeumnak. Schedel, a laptulajdonos néhány fényperc múlva rám telefonoz: hol az a bunkó Bajza?

Keringek a Nap körül, meteornak érzem magamat, még mindig ősz van, Magyarország messzire van – a történelem messzire van. Wehler mondja, hogy a történészek számára bizonyos tekintetben csak múlt és jövő létezik, a „jelen” számukra egy borotva szélességével bír, amelynek pengéje szüntelenül részdarabokat szel le a jövőből és utal át a múltba. Mi a jelen? Az a téridő, ahol „az egyén valóságos szellemi gazdagsága teljes egészében valóságos vonatkozásainak gazdagságtól függ” (Marx)? Ugyan!

Gekko arca megrándult, mintha gyógyszert rágott volna: „csak a jelen van”, s ezzel lezárta a témát.

Lehunytam a szemem, s kitakarózott bennem a szerelem: „Fekszem hanyatt, kőcsónakágyban, aranyesőhajad zuhatagában, arcunk összeér – víz és a part, az Idő szótlan csobban, kedvesem , érzed te is milyen keserűen fuldokolva néz ránk, kőcsónakunk mozdulatlan, és te fekszel bújsz rajtam, melled hogy melegít, ugye érzed, ugye érzed az Idő lehunyja szemét s kiúszik a sebétől véres öbölből, a parti fűz kinyújtja ágkezét, halványzöld simogatással rajtunk remeg, kőcsónakágyban, vízszagú arcomra mosolyt rajzol nedveid virága, csintalan hajad, fekszel rajtam, fekszel lágyan, végtelen combod kicsit felhúzod -- minta életem kérdőjele volnál...”

„Aludtál...”, szólt Gekko, aztán sokáig hallgattunk. Amikor megérkeztünk, nem sokat vacakoltunk, kihordtuk az autóba a festményeket, Gekko örökségét, a kisváros képcsarnokában kávét főztek nekünk, de egy képet sem adtak el, a legnagyobb kép a tetőre került, fóliát húztunk rá és szabályosan lekötöztük, ahogy végeztünk Gekko rám öltötte nyelvét, zokogott az eső, nevettünk.

Ismét az úton, Gekko mondta: „mindent megírtak már..., majoránnát, zsályát vagy borsót kellene termeszteni, vagy valami hasznosat csinálni”.

„Gekko”, szóltam közbe, „írni kéne, jót írni.”

„Jó neked”, nézett rám, nem értettem miért, de nem mertem megkérdezni. Fütyörészve dobolt a volánon, Nap fejest ugrani készült, tetten akartuk érni, a bizonytalanság bizonyossága közénk ült, a városra gondoltam, ahonnan indultunk, ahová érkeznünk kellett. A rengeteg képet fölhordtuk Gekko lakásába, a szoba tele lett, az előtérben ültünk le poharakkal, pálinkával, először a képekről beszélt, a fehér csónakról, a zöld üvegekről, aztán kihozott egy könyvet, Anatole France-tól olvasott. Az ablaknál álltam, hallgattam kedvvel telt hangját, lent aludt a város, és éreztem, elérhetetlenül messze van a tavasz, s úgy néz ki, soha nem jön el.

(Visszhang. 1985. 4.szám, 8-9. p.)

listening to the bell

may the sound of this bell

penetrate deep into the kosmos

even in the darkest spots

living beings are able the hear it cleary

so that all suffering in them cease

understanding comes the their heart

and they transcend the path

of sorrow and death
.

the universal dharma door

is already open

the sound of the rising tide

is heard clearly

the miracle happens

a beautiful child

appears in the heart of a lotus flower

one single drop of this

compassionate water

is enough to bring back

the refresing spring to out mountains

and rivers
.

listening to the bell

i feel the affections in me

begin to dissolve

my mind calm

my body relaxt

a smile is born on my lips

following the sound of the bell

my breath brings me back

to the safe island of mindfulness

int he gardens of my heart

the flowers of peace

bloom beautifully

ahogy a harang hangja

mélyen behatol a kozmoszba

akár a legsötétebb foltokba

az élőlények képesek meghallani tisztán

hogy minden szenvedés megszűnik

megértésre ébred szívük

és túljutnak

a bánat és a halál útján

az egyetemes dharma ajtaja

már nyitva

az emelkedő hullám hangja

tisztán hallható

ahogy a csoda történik

egy gyönyörű gyermek

jelenik meg a lótuszvirág szívében

és az együttérzés vízének

egyetlen cseppje is

elég, hogy visszahozza

a hegyekből és a folyókból

a mindig friss tavaszt

a harangra hallgatva

érzem, a vonzalmak bennem

kezdenek feloldódni

elmém csendes

testem ellazul

egy mosoly születik ajkamon

a harang hangját kíséri

a lélegzetem hozza vissza

a gondoskodás biztonságos szigetére

szívem kertjeibe

ahol a béke virágai

virágoznak gyönyörűn

A csók

Akkoriban az első emberpár, még nem ismerte a csókot és egymást sem ismerték. Mert egyek voltak ők ketten az Isten országában. Az örök élet boldogságában éltek, hogy Isten gyönyörködhessen bennük. S bámulták a természet kincseit, Isten ajándékait: a felkelő Napot, a csillagok zenéjét, a fák és virágok pompáját, a vizek ragyogását és az állatok szelíd életörömét. Az első emberpár élete végtelen utazás volt az öröm ajándékainak földjén. Egy napon, kéz a kézben sétáltak a végeláthatatlan mezőn, gyönyörködve a szellőtáncot járó virágokban. Egyszer csak azt látták, hogy két piros virágszirom felröppen a fénylő kék égre, s a csönd zenéjére kergetődző táncot lejt. Aztán látták, hogy a táncolok nem is virágszirmok, hanem valamiképp más lények, s mivel az egyik pillanatban itt, a másik pillanatban már amott repdestek, ezért pillangónak nevezték el őket. A két piros pillangó leszállt egy levélre, s ahogy ott pihegtek, olyanok voltak, mint az emberpár mosolygó piros ajka. Aztán hirtelen, egy gyémántfényű pillanatban eggyé váltak, és eltűntek a mennyben.

Amikor az emberpár az élet fája helyett, a tudás fájáról evett, akkor lettek ők külön, s lett idő és baj, mert a tudás a teljes élethez nem elég. Azóta próbálnak emlékezni arra a pillanatra, amikor látták a piros pillangókat eggyé válva felszállni az égbe.

Rumi: Love Said to Me

I worship the moon.
Tell me of the soft glow of a
candle light
and the sweetness of my moon.

Don't talk about sorrow,
tell me of that treasure,
hidden if it is to you,
then just remain silent.

Last night
I lost my grip on reality
and welcomed insanity.
Love
saw me and said,
I showed up.
Wipe you tears
and be silent.

I said, O Love
I am frightened,
but it's not you.
Love said to me,
there is nothing that is not me.
Be silent.

I will whisper secrets in your ear
just nod yes
and be silent.

A soul moon
appeared in the path of my heart.
How precious is this journey.

I said, O Love
what kind of moon is this?
Love said to me,
this is not for you to question.
Be silent.

I said, O Love
what kind of face is this,
angelic, or human?
Love said to me,
this is beyond anything that you know.
Be silent.

I said, please reveal this to me
I am dying in anticipation.
Love said to me,
that is where I want you:
Always on the edge,
be silent.
You dwell in this hall of
images and illusions,
leave this house now
and be silent.

I said, O Love,
tell me this:
Does the Lord know you are
treating me this way?
Love said to me,
yes He does,
just be totally…
totally… silent

Imádom a Holdat.
Elmondja puha ragyogását
a gyertyafénynek
és Holdam édességét.

Ne beszélj a bánatról,
szólj a kincsről,
rejtsd el, ha az tiéd,
akkor csak maradjon csendben.

Tegnap este
eltűnt a valóság-tapadásom
örültem őrültségemnek.
A Szeretet
látott engem és szólt,
felnéztem.
"Töröld le könnyeidet,
s legyél a csend."

Azt mondtam, ó Szeretet
félek,
hogy Te nem az vagy.
A Szeretet azt mondta nekem:
"Nincs semmi, ami nem én vagyok.
Legyél csak csend."

"És ha füledbe titkokat fogok suttogni,
csak bólints, hogy igen,
és legyél a csend."

A Hold lelke
megjelent szívem ösvényén,
hogy mennyire értékes ez az utazás.

Azt kérdeztem, ó Szeretet,
milyen Hold ez?
A Szeretet azt mondta nekem:
"Nem lehet kérdés ez neked,
csak legyél a csend."

Ismét kérdeztem, ó Szeretet
Milyen arc ez,
angyali vagy emberi?
A Szeretet azt mondta nekem:
"Ez túl van bármin, ami tudható.
Legyél a csend."

Azt kértem, fedje fel nekem,
hol van halálom.
A Szeretet azt mondta nekem,
"Azt szeretném, ha mindig
a halál borotvaélén
lennél a csend.
A képek és illúziók
csarnokában lakozol,
hagyd el ezt a házat most
és legyél a csend."

Azt kérdeztem végül, ó Szeretet,
mondd nekem:
vajon az Úr tudja, hogy
így bánsz velem?
A Szeretet azt mondta nekem:
"Igen, Ő tudja,
mert teljesen Ő...
a teljes csend..."

Befejezetlen mese a repülés boldogságáról

Egyszer egy fecskepárnak három fiókája született. A három fióka közül, a legnagyobb, a fecskelány az apjától tanult meg, hogyan lehet repülni egyre feljebb és feljebb. Az apa, a városrész fecskekolóniájának egy nagy közös fészket is épített, a fecskelány pedig a többi kis fióka fejlődésében segédkezett. Sokat utazott, távoli tájakra, megtanulva más országok fecskenyelvét, hosszú utazásokon pedig a fecskerajokat vezette már nagyon fiatalon. Szelíd természetét, kedvességét, csendes énekét és sudár alakját kedvelte mindegyik fecskelény. Egy távoli útja során, amikor együtt repült egy csapattal a távoli szigetre, amely Isten csókjából keletkezett a tengeren, egy fecskeférfival találkozott, aki felkeltette figyelmét. Akárhogy vizsgálta érzéseit és gondolatait, nem tudta kibogozni, hogy mi vonzza annyira a fecskeférfihoz. Hazaérkezésük után a fecskeférfi odaszállt a fecskelány családjának közelébe és némán nézte a lányt. Minden szárnyrebbenését leste, minden dolgos pillanatát megfigyelte. A lány egy nap odarepült hozzá és kérdezte:

– Mondd, mit akarsz tőlem, mondd, mit szeretnél, hogy ki legyek neked?

A fecskeférfi így válaszolt:

– Nagyon szeretlek téged, szeretnélek megtanítani a repülés boldogságára, légy ebben a társam.

A lány akkor azt mondta:

– Nagyon szép életem van, boldog vagyok most is, tudok repülni az ég felé, s tudom, egyszer majd jön valaki, akivel innen nem messze elrepülök, fészket építünk és szerető életet élve neveljük fel fiókáinkat.

A férfi a szárnyán megigazított néhány fehér tollat és azt mondta:

– Te vagy a legszebb lény, akit valaha láttam. Te repülsz a legpontosabban és legtisztábban az ég felé, azok közül, akikkel a földön együtt élhetek. Nem ismerem a repülés boldogságát, szeretném megtanítani neked.

– De hát hogyan akarod megtanítani azt, amit nem tudsz? – kérdezte a lány.

– Valóban nem tudom, csak akarom… Egyszer azt mondta az Ég Ura, hogy addig nem ismerhetem meg a repülés boldogságát, amíg nem találom azt a tiszta fecskelányt, aki hajlandó magával vinni vagy velem jönni őhozzá. S ha majd egy napon együtt ver a szívünk, akkor egyetlen szárnycsapással nála leszünk, s akkor megismerjük a repülés boldogságát.

A lány hallgatott. Kicsi szíve riadtan vert a finom pihék alatt. Érezte a férfi hangjában a soha nem hallott hívást, s nem tudta mit tegyen. Egész addigi tiszta életében mindig tudta, mi a helyes, és mi nem. És most nem kapott választ az Ég Urától. Maradjon vagy menjen. Mosolygott és könny virágzott kék szemében, amely olyan volt, mint a réten az a harmatcsepp, amit senki sem lát.

A fecskeférfi megcsókolta és azt mondta:

– Itt fogok várni rád.